Június 4-én - 2012-ben először - 2-es konvektív előrejelzést adtunk ki, és a nagyszerűen bevált prognózisnak megfelelően a pusztító viharok meg is érkeztek. Minket is beleértve 4 viharvadász csapatunk volt terepen ezen az ominózus napon, és mindannyian remek fogásokkal térhettünk haza.
Kálmán mester tollából álljon itt néhány kiragadott mondat a konvektív előrejelzésből, melyek jól illusztrálják, mire számíthatott, aki elindult vadászni:
"... egy veszteglő front mentén, illetve annak előterében ma jónéhány helyen számíthatunk heves zivatarok kialakulására az országban ... szupercellák kipattanása várható a délutáni órákban ... inkább a HP jelleg fog dominálni a kialakuló szupercelláknál ... a paraméterek adottak nagyobb méretű zivatarrendszerek (MKR) kifejlődéséhez ... a folyamatok várhatóan az éjszakába nyúlóan fognak működni ..."
A Micimackó, Zsuzzzs, Gbond és jómagam alkotta csapat dél körül indult Budapestről. Elsődleges célterületünk a D-Dunántúl volt, a Kaposvár-Pécs sávban. A kvázi-stacionárius front ekkortájt a Balaton térségében húzódott egy K-NY-i vonal mentén.
Miközben D felé haladtunk, a műholdképeken feltűnt, hogy az ország DNY-i határainál hirtelenszerűen stratocumulus-cumulus felhőmező fejlődött ki, melyből itt-ott már záporok is megjelentek. Dunaföldvártól Tamási felé vettük az irányt, hogy közelebb férkőzzünk a ferdén felénk közelítő zónához. Azonban mire Tamásiba értünk, látszott, hogy nem ez a felhőmező lesz a konvekció fő fókuszpontja. Megálltunk hát a településen, és standby üzemmódba helyeztük magunkat. Ezalatt volt idő a szinoptikus analízisre, és megállapítottuk, hogy a hidegfront vonala pontosan a Lidl parkolójában, a lábunk előtt húzódik. A vonaltól É-ra, a "hideg" oldalán szinte semmivel nem volt hűvösebb a levegő, mint a meleg felén, viszont a sekély, pár száz méter vastag rétegben elhelyezkedő hideg légtömeg áramlása nagymértékben eltért a magasabb szintekétől, és ez igen komoly szélnyírást eredményezett. A frontot egyébiránt semmi más nem jelezte, mint apró cumulus humilisek koncentrálódó sora. A hideg légtömeg fölé becsúszó melegebb levegő a front mögött képződő gomolyfelhők számára inverzióként szolgált, amit a tetejükön ücsörgő sapkák szépen jeleztek. Ezt mutatja Gbond koma alábbi, vérfagyasztóan drámai felvétele is.
A front előoldalán lévő, egyre jobban megszaporodó gomolyokon ilyen képződmény már nemigen fordult elő.
Időközben kisebb csoda történt, és Skyshooternek sikerült eljönnie Budapestről vihart vadászni, így lerongyolt Siófokra, és ott Kálmánnal kiegészítve magát ők is befutottak Tamásiba. Azonban már nem volt lehetőség hosszasan cseverészni, Baranya megye horvát határánál gyors egymásutánban és egymáshoz közel több szupercella ütötte fel fejét. Úgy döntöttünk, Szekszárd irányába haladva vágunk eléjük. A várostól nem messze azonban egy kis időre megálltunk, mert azon a környéken is rohamos zivatarképződés indult meg. A kisebb-nagyobb cellák mind-mind a forgás egyértelmű jeleit mutatták, mint pl. az alábbi fiatal kezdemény.
Eközben az eget és a radart sűrűn nézegetve izzasztó agyalásban voltunk, hogy menjünk tovább vagy maradjunk (a lila ing annak a viharvadász dress code-nak képezi részét, mely egy tiszteletet parancsoló szupercella méltó fogadását hivatott biztosítani).
A kerítésoszlopra kicsapott polip ezalatt fáradhatatlanul készítette a képeket a timelapse-hez.
Gazdag Attiláék Nagykanizsáról zúztak le a Mecsek alatt begörgő, rémesen elhízott szupercellák nyakon csípésére, és telefonon értesítettek bennünket a pazar látványról. A lenti képek tanúsítják, hogy szemernyit sem túloztak.
Mi sem teketóriáztunk tovább, az igazi nagyvadnak az a horvát-magyar tápon nevelkedett böszmület ígérkezett, amit Pécs felé repesztve el lehetett kapni. A Skyshooter / Kálmán páros más megközelítést alkalmazott, így csak mi indultunk neki a Mecseknek. Már az odaút is szolgált látványossággal, a már korábban is árgus szemekkel figyelt megerősödő cella kezdett szebb struktúrát ölteni, és olykor burst-szerű éles csapadéksávokat eregetett magából.
Aztán a Mecsek üde lankái mögül a kertek alatt sunnyogó rém egyszer csak elődugta pofáját.
A káprázatos zöld és rózsaszín tónusokban pompázó, habosan gomolygó, vészjósló turbulencával megspékelt peremfelhő a HP szupercella RFD-jének kifutófrontja volt. Mecseknádasd-Hidas környékén sikerült is egy szép kilátással bíró helyen megállni, hogy teljes pompájában gyönyörködhessünk a természet eme egyszerre különlegesen szép és félelmetesen veszélyes teremtményében.
Kisvártatva aztán előkerült a szupercella falfelhője is, mely egy kis területen szinte földig lógó nyúlványként bukkant elő. Az RFD éppen ekkor kezdett el rohamos tempóban köré tekeredni, tehát a legjobbkor a legjobb helyre érkeztünk, hogy az okklúziós folyamatot - és akár egy esetleges tornádót - végig tudjuk nézni.
A balról előretüremkedő tiszta résben uralkodó leáramlás felhőoszlató hatása érdekes megvilágításba helyezte az egyre hátrébb kerülő falfelhőt.
Természetesen mindenki kihasználta a lehetőséget, és beállt pózolva sztárfotózkodni.
Az okklúziós folyamat lezajlása után úgy tűnt, a cella nem adja fel, és igyekszik egy újabb mezociklont kitermelni magán, mintegy ciklikus jelleget öltve. Ezt az új forgási centrumot sikerült Micimackó überelhetetlen reflexeinek köszönhetően egy lecsapó villámmal megörökíteni.
Ezután azonban menekülőre kellett fognunk a dolgot, mert a vészesen meglóduló förgeteg már szinte a nyakunkban volt.
Szekszárd felé száguldva menet közben kiszúrtunk egy pici, de annál veszettebbül forgó pörgettyűt, melynek közepéből fractusnak álcázva magát egy kövér giliszta is előbújt.
A már említett frissebb mezociklonunk végül már nem igazán tudta magát tartani, és menthetetlenül kiáramlás-dominánssá vált.
Az egyre masszívabb bow echóvá fejlődő rendszer elől Dunaföldvár felé menekültünk, egyúttal az orrunk előtt képződő cellácskáktól is vártuk, hogy összeszedjék magukat. Azonban olyan közel jöttek létre egymáshoz, és olyan gyorsan eluralkodott rajtuk a csapadéktevékenység, hogy tartósabban látványos, izoláltabb struktúrára nemigen volt esély. A rendszert egyre jobban megelőzve meg-megálltunk, és erről a stádiumáról is készítettünk felvételeket.
Technikai gurunk - aki ezúttal derék sofőrünk is volt - Micimackó ekkor látta elérkezettnek az időpontot, hogy letesztelje, mekkora hátszéllel bír el.
Werk:
Dunaföldvárnál Kecskemét felé kanyarodva már jól látszott, hogy az egyre tekintélyesebbé váló MKR jó háziasszony módjára hatalmas mennyiségű port is sepert maga előtt. A seprűje távolabbról ekkor így nézett ki:
A takarítás pedig közelebbről így:
Kecskemét felé haladva egy jó darabon szinte együtt mentünk a kifutófronttal, melynek vonalában őrületes turbulencia volt jelen. Egymást követő kisebb-nagyobb talajközeli örvények keresztezték utunkat, melyeket fenntartás nélkül lehet gustnádóknak nevezni. A becsült maximális szélsebesség 90-100 km/h körül lehetett, de méricskélni nem álltunk meg.
A radarképeket vizsgálva (és belekalkulálva a félórás késéssel érkező képeket) úgy láttuk, hogy a rendszer D-i részén roppantmód megerősödő, jobban elkülöníthető cellát neccesen, de esetleg még elkaphatjuk. Nyomattuk tovább, és ha a kiszemelt példányt nem is, de a vonalban időközben közelebb létrejövő szupercellákat sikerült levadászni. Nyárlőrinc-Lakitelek térségében álltunk meg, ahol két, szorosan egymás mögött lévő szupercellától kerültünk az adrenalin-túltengés veszélyével fenyegető állapotba. A cellák közös jellemzője volt, hogy egyre elnyúltabb formát öltöttek, és látszott rajtuk, hogy már nem sokáig bírnak a kiáramlással.
Innen már nem mentünk tovább K-re, irgalmatlan porvihar sújtott le ránk, majd kisvártatva megérkezett a felhőszakadás is, gigantikus esőcseppekkel. Az utat egyre több leszakadt ág borította, vezetni csak csigatempóban lehetett. Aztán ahogy mentünk visszafelé Kecskemét irányába, a csapadékzónából kikerülve úgy állt el az eső, mintha elvágták volna. Azonban később ismét megindult a csapadékhullás, és Budapest felé vezető hazautunkon végig az MKR utánhúzódó réteges csapadékmezejében haladtunk. Eközben kisebb-nagyobb időközönként az efféle rendszerekre oly jellemző, több másodpercig tartó, felhőalapon szétfutó villámok késztettek minket heveny kiabálásra. Az ilyen típusú villámokat hívja az amerikai viharvadász szleng "anvil crawler"-nek vagy "spider lightning"-nak. Fináléként a látóhatáron hatalmas rózsaszín tányérként felbukkant a telehold, mely előtt olykor le-lecsapott egy villám, egyszerre romantikus és apokaliptikus színjátékot teremtve. Erről azonban az autópályán esőben, hulla fáradtan, hazafelé hegesztve semmilyen dokumentációt nem készítettünk, csak állunkat leejtve bámultuk a páratlan kompozíciót (végre nem a kamerák / fényképezőgépek nézőkéjén keresztül).
Kb. 500 km-es vadászatunkat és az országban történt eseményeket visszanézve utólag sem tudtam volna kitalálni jobb helyet és időpontot annál, mint amikor a szemünk előtt okkludálódó szupercellát figyeltük meg.
A hab a tortán, hogy Devilstormnak is sikerült ÉK-en végignéznie egy szupercella születését, így ma mindegyik csapatunk sikeres volt, és még túl is élte az egyébként tetőket széttépő és fákat döntögető heves viharokat.
Micimackóval készítettünk egy pörgős kis videóösszefoglalót is a vadászatról:
