2013-ban június 22-én láttam utoljára vihart, és ezzel nem voltam teljesen egyedül, így amikor augusztus elején csorogtak az első hírek a datolyarothasztó hőséget lezáró hidegfront érkezéséről, a viharvadászok egy emberként támadták meg az előrejelzési modelleket, és azonnali kommunikációba kezdtek. Hosszas (néhol át)szervezés után kialakult a pénteki team: Storman (a szakértő), Adaz (a sofőr), Devilstorm (a megfigyelő) és jómagam (a fotós hisztigép) vágtunk neki az útnak. Az elképzelés az volt, hogy várhatóan izolált LP szupercellák pattannak majd ki az É-Dunántúlon este 19 óra felé, amiket szépen el is csípünk.
Egészen meglepő módon már a találkozó előtt, Budapesten is cumulusok tettek látogatást a légkörben, ami ahhoz képest, hogy mekkora szárazságot ígértek a modellek, meglepő volt, de a záróréteg azért nem engedte őket túl magasra.
Azt hiszem, viharvadász-létem óta másodszor fordult elő, hogy klímás autóval volt alkalmunk nekivágni, ami a Pesten uralkodó 38 fokban kifejezetten kellemes utazási élményt nyújtott, ezúton is szeretném hálámat kifejezni Adaznak! Délután nem sokkal 14 óra előtt indultunk, mert bár tudtuk, hogy események csak kora este várhatóak, ha később indulunk, beszorulhatunk a péntek délutáni mindenki-lerohad-a-Balatonhoz-invázióba, ami garancia a 2 órás dugóban csücsülésre, így viszont ezt sikerült elkerülni.
Tatabánya környékén jártunk, amikor egy-két cumulus már áttörte a melegebb légréteget, és magasra törve néhány pontszerű zivatart okoztak - de elég hamar elfüstöltek. Közben a radaron feltűnt az Alpok emelő hatása miatt Ausztriában már beindult, akkor még izolált, de orbitális méretekkel és reflektivitással rendelkező (egyértelműen szuper)cella, mintegy 200 km-rel előttünk. Evidens volt, hogy maximum integetni tudunk neki, de már ez is szívmelengető volt a másfél hónapja éheztetett viharvadászok lelkének.
Végül kevesebb, mint 2 óra alatt eljutottunk Sopronba, ahol aztán megebédeltünk, és komoly fejtörésbe kezdtünk, hogy vajon átmenjünk Ausztriába a böszmülethez, melynek az üllője már a fejünkre lóg, vagy maradjunk, és várjuk a bizonytalanabbat - ami viszont HA lesz, akkor nagyon jó lesz.
Ahogy tökörésztünk, Devilstorm egyszercsak eltűnt, majd néhány perccel később feltűnt, és sürgetve integetett, hogy kövessük. Amíg mi a 20 perccel azelőtti radart és fél órával korábbi műholdképet bámultuk az áruház biztos légkondijában, addig a nagy doboz takarásából egyszer csak felbukkant egy kifejezetten izmosnak tűnő, teljesen izolált konvektív "felhőcske", pillanatok alatt kinőve a semmiből, és meglehetősen bíztató képet mutatva.
Azonnal kocsiba vágtuk magunkat, és a nyomába eredtünk, mintegy 30 km-re lehetett tőlünk. Sopronból ki a határon, néhány osztrák településen keresztül Mosonmagyaróvárig terveztük az utunkat, de mire odaértünk, fokozatosan lelkesedésünket vesztettük. Konkrétan "kirohadt" az alja szerencsétlennek, olyan gyorsan elfüstölt, amilyen gyorsan felbukkant, és 20 perc alatt már nyoma sem volt. Ezt azért már nagyon nehezen viseltük - mint amikor a párod rádmászik, és mikor teljesen beindulsz, közli, hogy valójában nincs kedve... ez volt a nap mélypontja...
Szitkozódni azonban nem sok időnk volt, ugyanis beindultak az események, és tőlünk keletre egyszerre több cella kezdett kialakulni, konkrétan azt hiszem 4, és menet közben kellett kiötölnünk, melyikre is megyünk rá. Voltak ugyan kisebb ellentmondások, de utólag mindenki egyet értett abban, hogy jól döntöttünk.
Annyira gyorsan történt minden - és én a sofőr mögött ültem, és jobbra előre egyáltalán nem láttam ki - egyszerre csak azon kaptam magam, hogy Győr mellett megállunk az autópálya egy pihenőjében a benzinkút mögött, és a szemünk előtt rajzolódik ki egy LP szupercella - egyértelmű forgással, kevés csapadékkal, gyűrűszerű rétegződéssel, és mi meg egymásra alig nézve ugrándozunk örömünkben mint a hülyegyerekek.
Najó, valójában egy kicsit rontott a képen egy nagyjából 90 kilós tinédzser fiú, aki egy szál gatyában pont a viharra való kilátás középpontjában élvezte a hab testére hulló esőcseppeket, de hamarosan túl sok lett neki az élvezetből, meg aztán a felé irányuló 2-3 fényképezőgépet sem értette azt hiszem.
A várakozásainknak megfelelően 19 órakor (najó, 18:50-kor) a szemünk láttára tekeredett be a kis LP SC, könyvbe illő kis jószág volt - ráadásul kis hazánkban általában jóval ritkább az LP, mint a HP szupercella, így ekkor akár már véget is érhetett volna a nap, akkor is elégedettek lettünk volna.
Mögötte derengve feltűnt egy másik szupercella, ha nem is ugyanolyan szép szerkezettel, hamarosan azonban egy harmadik cella csapadékfüggönye elvette a kedvünket a hosszas gyönyörködéstől, és tovább indultunk keletnek, hogy csapadékmentes helyről figyelhessük a kicsikét. Ez azonban csak részben jött össze, ugyanis 2 vadonatúj képződmény indult nagy tempóban a sztratoszféra irányába - a nap által még megvilágított pileus-szal kedveskedve, a csapadék viszont egyre jobban kitakarta az előzőleg megfigyelt cella struktúráját, így egyre inkább az előttünk lévő új cellákra koncentráltunk.
Ahogy a nap ment le, egyre jobb esélyekkel indultunk villámot vadászni - aktivitásban nem volt hiány, másodpercenként villogott az ég. Egy kukoricamező és egy napraforgó mező határán letettük az állványokat, és nekiálltunk villámvadászni – közben szakmai tanácsokkal ellátva egymást, hogy minél több jó fotó készülhessen.
Devilstorm azonban megint eltűnt, majd mikor megérkezett a csapadék előszele, és összepakoltuk a fotóapparátot, a kocsi mellett állt és mereven bámulta az út túloldalát, majd teljes nyugodtsággal közölte, hogy az ott bizony egy lencse, ami elég gyanússá teszi, hogy az ott bizony egy szupercella a túloldalon. De az idő előrehaladtával, ahogy sötétedett, már csak egy-egy villám megvilágításával lehetett kivenni. Próbáltuk rendesebben dokumentálni a jószágot, de a csapadék egyre intenzívebb lett, és végül menekülőre kellett fognunk.
Valami nem stimmelt azzal a cellával, valami nem olyan volt, mint szokott. Próbáltunk megállni még pár helyen, de a csapadék egyre intenzívebb lett, míg már a kocsiból kiszállni se tudtunk, így tudomásul vettük, hogy megázunk, leálltunk egy utcában megvárni, míg a nagyja átmegy felettünk, hamarosan úgyis hazafelé kellett vennünk az irányt.
Ezennel is szeretnénk köszönetet mondani Skyshooternek, akitől megtudtuk, hogy nem ajánlatos az M1-esre felmenni Tata előtt, mert oda-vissza le van zárva, így addig a régi 1-esen csorogtunk, utána pedig visszatértünk az autópályára. Itthon még észleltem, hogy tőlem délre újabb cellák alakultak ki, de sajnos rálátásom egyáltalán nem volt a szemben lévő 10 emeletes paneleknek köszönhetően. Nem úgy Storman-nek és Adaznak, akiket még több órás villámparádé kápráztatott el Vecsés city határában, a kisülések tengerében itt-ott megbúvó szupercellás jegyekkel. Az igen lassú mozgású zivatar páratlanul kedvező körülményeket biztosított villámfotózásra, szinte teljesen csapadékmentes környezetben és nagyon hosszú ideig lehetett a mindössze pár km-re csapkodó kisüléseket fényképezni.
