Van mikor az ember fülébe súgják onnan Fentről, hogy merre menjen. Így történt ez tegnap is, mikor egy megérzést követően bepakoltam a táskámba a fényképezőt és elindultam vonattal a Hortobágyra.
Már a vonatból láttam, hogy egyre komorabb égkép fog várni engem kint a pusztán és bizony sietnem is kell, hiszen az események gyorsan fogják egymást követni. Miután leszálltam, rögtön futni kezdtem a Kilenclyukú híd felé, hogy átjussak a Nagy Laposra. Az első szupercella falfelhője már ott csüngött az északnyugati horizonton, ezért gyorsan elkezdtem fotózni. Kicsit lehetett volna közelebb is, de így is mesés szögből lövöldöztem. Néhány 10 perc elteltével fokozatosan vesztett erejéből, bár egy-egy erősebb szipkázásba még belekezdett.
A nagy katarzis 17:00 után következett be, amikor DNY felől egy HP rettenet sodródott be. Sokat játszadozott a falfelhővel, hiszen hol ledobta magáról, hol ismét felépítette azt. Mesés látványt nyújtott, ahogy szétterpezkedett a hatalmas pusztán!
Közeledeik a szörny
A cella később teljesen kiáramlás domináns lett, de ennek ellenére továbbra is tartotta a szupercellás jegyeket. Ekkortól már fedezékbe vonultam, hiszen az eső is elkezdett esni. A falfelhő tökéletes precizitással haladt át Kilenclyukú felett.
Azért legyen benne a 9Likas híd is és a falfelhő egy részlete is...
Egy kis szünetet, szárítkozást követően már siettem is vissza a pusztára, hiszen jött a finálé mindenféle színnel, formával és sok-sok apró csodával. De beszéljenek inkább a képek.
Vihar után, vihar előtt
A finálé...
Görgőfelhős próbálkozás
Uszályos leányzó táncol a Pusztán és egy gólya a gémeskúton
Tökéletes nap és egy életre szóló élmény.
