A keddi események messze felülmúlták az általam vártakat. Igazából bíztam benne, hogy lesz valami zivatarocska a környékemen, de nem gondoltam, hogy egy kisebb MKR fog átrobogni Közép(al)földén!
Pedig ez történt: a modellek által „kissé” alábecsült potenciális energia elegendő mértékűvé növekedett ahhoz, hogy a jelentős szélnyírás nem ölte meg a front előterében kipattanó cellákat. Este 6 után hazasiettem munkahelyemről, mert láttam, hogy ez közeledik felém:
Két épkézláb cella is látható volt a radarképen, melyek előterében messze előre sietett a magas szintű felhőzet a nagy szélnyírás miatt. Ezt munkahelyemről kilépve vizuálisan is egyértelműen érzékeltem, mert dél és nyugati irányba is szinte csak besimult, semmitmondó felhőzetet láttam. Nem nagyon szerethető ez a fajta égkép, mert nem okoz akkora esztétikai látványt így, még egy benne megbúvó szupercella sem. Mindenesetre, nem tehettem meg, hogy ne próbáljak szerencsét, még ha nagyon kétséges volt is a dolog kimenetele! Hazamentem annyi időre, hogy dobjak egy csókot a családnak, felkaptam a fényképezőgépemet, és elindultam Kőröstetétlen irányába. Nem mentem még 5 percet sem, és a falu központjában egyből le kellett húzódnom, mert 2 erősen tuba gyanús képződményt láttam az égen. Később, a fénykép otthoni kontrasztjának erősítése után kiderült, hogy ezek nem tubák voltak. Olyan lehetetlen helyen tudtam csak megállni az autóval, hogy a nagyobbik képződmény már nem is látszik a képen, mert szinte teljesen takarta a kép jobb oldalán látható fa, a másik viszont középtájon (az oszlop felett) látható. A dolog érdekessége, hogy a nap folyamán még egyszer Abony felé tartva, láttam egy tubához hasonlító képződményt, de mire meg tudtam állni fotózni, már nem sok maradt belőle, és már nem is látszódott annyira felhőtölcsérnek…
Mindenesetre a hangulatomon dobott egy kicsit ez a dolog, rögtön az elején! Először az Abony-Kőröstetétlen leágazásnál álltam meg hosszabb időre fotózni, de továbbra sem volt sok látvány:
Jól kivehető volt a közeledő két rendszer, és közötte egy tisztább rés:
Miközben a Tiszántúlon egy kipattanó cella is jól látszódott keleti irányban (lásd fenti radarkép is):
Ekkor elkezdett cseperegni már az eső, és még a vadászat legelején tudtam, hogy ez lesz a legnagyobb ellenségem. Úgy gondoltam, ha besimult felhőzeten túl mást is akarok fotózni, akkor az egyetlen esélyem, ha megpróbálok minél nyugatabbra menni és megcélozni a két rendszer közötti tisztább rést. Figyelembe véve az áramlást is, osztottam-szoroztam, és végül nem „Tetétlennek”, hanem Abonynak vettem az irányt. Abony előtt egyszer álltam meg, de ekkor már jobban esegetett és homogén felhőzeten túl nem is sokat láttam. Ellenben, már a fejem fölött is kezdett dörögni az ég. Ekkor Forrest Gump jelmondata jutott eszembe kissé módosított formában: ha már eddig eljutottam miért ne juthatnék tovább…
Ami innentől jött, az egy erősen felejthető hajsza a (szinte) semmiért, mert ahogy azt lehetett sejteni, idővel a két rendszer teljesen eggyé olvadt, és immáron folyamatosan záporozott az eső. Mindeközben én eljutottam egészen Újszilváson túlra: ott láttam be, hogy innentől kezdve nincs értelme tovább menni. Messze ugyan még láttam tisztább területeket, de túl messze voltak ÉK-i irányba, és semmi értelme nem lett volna azt az irányt is becélozni, hiszen erősen sötétedett. Mielőtt azonban a 180 fokos irányváltást megtettem volna, Újszilvás közelében ezeket sikerült lefotóznom kvázi vigaszdíjként, ha már eddig kitartottam:
Szóval nem volt mit tenni, hazafelé vettem az irányt, és rám tört egy nem-szeretem érzés, mely arról szólt, hogy jajj, de hosszú még az út hazáig... A vadászat eme visszavonulásról szóló részét sok izgalom már nem fűszerezte, hacsak az nem, hogy szinte végig hazafelé, egyre erősödő esőben vezettem, sokszor kifejezetten erős, már-már felhőszakadás-szerű intenzitásban. Magamban „letudtam” a napot, de mint kiderült, azért nem volt még teljesen vége. Közel voltam Tószeghez, mikor a már távolodó rendszer egyik cellájának falfelhőjével néztem farkasszemet. Lenti képért elnézést, de mivel esett az eső, autóban ülve próbáltam eme erősen esti órán még valamit fotózni szabad kézből (nem sok sikerrel). Később pedig egy vasúti átjáró piros lámpájánál várva próbáltam meg ugyanezt megtenni –tiszta őrület volt, de bezsongtam kicsit a falfelhő láttán. Ennél jobb kép sajnos nem készült a képződményről:
Beérve Tószegre, a helyi vasútállomás előtti parkoló területén álltam meg újból, majd még egy helyen, a tiszavárkonyi úton. Lenti képek ezeken a helyeken készültek, este 8 óra magasságában! Alsó képen a távolban, szintén falfelhő-szerű képződmény.
Ezután hazamentem…
…annyira, hogy bedobjam az állványt is a fotómasina mellé, és megpróbáljam a már elég messzire jutott rendszer néhány tüzes nyilát lefotózni. Akinek most az jut eszébe, hogy milyen boldog volt ismételten a családom, hogy már megint csak egy puszira mentem haza, az sejt valamit. :)
Kimentem egyik jól bejáratott helyemre, Tószeg határába, és 30 másodperces expókkal próbáltam néhány villámot elkapni.
Fényképezés közben felhívtam Kálmánt, hogy „megszakértse”, mi mehetett itt el nem messze tőlem. Mert az egy dolog, amit lát az ember ott a helyszínen, és (néha) megint más, amit az okos modellek/térképek mutatnak, de ez esetben megerősítést kaptam arról, hogy ebben a zivatarrendszerben több beágyazott szupercella is volt, amit a doppler széltérképek minden kétséget kizáróan bizonyítottak.
Összefoglalva: habár sokszor nem volt érdemleges látvány, mégis sok olyan mozzanata volt a vadászatnak, ami emlékezetessé tette, és azzal az érzéssel tudtam hazaindulni, hogy talán nagy vonalakban sikerült kihozni egy ilyen faramuci helyzetből, amit lehet…
