2019. május 3-án egy hidegfront érte el az országot, mely mentén esély nyílt zivatarok kialakulására. A modellek főként a déli országrészt preferálták, és délelőtt hamar kiderült, hogy Budapesten vagy annak közvetlen közelében valóban nincs esély érdemi konvekcióra, a frontális konvergencia mentén azonban előbb Vas és Zala megyében, majd a Balaton környékén egyre több zápor, zivatar pattant ki. Bár a modellek előzetesen csak 10 m/s körüli nyírást vártak, amikor dél körül nézegettem a konvektív analízist, azon 15 m/s körüli értékek is voltak a déli országrészben, miközben a felhasználható konvektív energia elérte az 500-1000 J/kg-ot. Mivel áprilisban lemaradtam mind az otthoni, mint a budapesti zivatarokról, így március 9-e óta nem éltem át egyet sem, ráadásul Egyházasrádócon késő délelőtt egy intenzív zivatar vonult át mindössze egy nappal azt köveően, hogy közel egy hétnyi otthoni pihenést követően vissza kellett jönnöm Bdapestre, úgy döntöttem, ez így már nem mehet tovább, és levonatozok délre. A gyors és könnyű elérhetőség miatt a Ferihegyen átmenő szegedi vonalra és gyorsvonatra esett a választás, azon belül pedig Kiskunfélegyházára. Az út végül felemásra sikeredett, mivel zivatart ezúttal sem sikerült átélnem, ugyanakkor a jó időzítésnek hála lávány azért akadt, és a városban egy jó kis zápor is elkapott, előtte pedig Kecskemétnél végignézhettem egy szupercella legyengülését.
Ez utóbbi még Siófoktól délkeletre alakult ki 1 óra körül, indulás előtt már szemeztem is vele a radaron a szélnyírás ismeretében, de azt azért nem gondoltam volna, hogy addig kibírja. Mindenesetre stílszerűen Üllőnél feltűnt a cella üllője a távolban.
Monor után egyre több középszintű katyvasz lepte el az eget, ekkor nem úgy tűnt, hogy valami nagyobb eresztés lenne készülőben.
Cegléd után azonban a távolból egyre jobban előtűnt a cella, és amint sikerült egy cseppnyi nethez jutnom, láttam, hogy ez még mindig ugyan az a góc, és immár 1,5 órás élettartammal szépen halad Kecskemét felé. Sajnos a vasút úgy gondolta, hogy a szupercellás alföldi tájnál sokkal szívesebben nézik az utasok a sínek mellé végigültetett fákat, így Nagykőrösig egyszerűen képtelen voltam lefotózni a cellát, ott is csak a vasútállomáson sikerült egy közel sem ideálisnak nevezhető képet lőni róla. Ekkorra ráadásul már gyengülni kezdett, de amint Kecskemét felé haladva átmentünk rajta, szakaszosan még intenzív záporesőt produkált, kétszer talán kisebb jég is lehetett benne, mert eléggé kopogott az ablakon és a tetőn.
Kecskemétre érve még jól látszott a cella csapadékmentes feláramlási alapja, illetve kissé távolabb a szárnyfelhő-tornyok nyúlványa is, de időközben a cella tovább veszett erejéből, nem sokkal később pedig fel is oszlott a radarképek alapján.
A cellától eltávolodva ismét a másik oldalra szegeződött a figyelmem, mivel Kiskunfélegyháza felé közeledve ott egy záporos rendszer alakult ki.
Ebben is volt egy gyanús góc a város közelébe érve, de mint utóbb kiderült, ez csak egy rövid életű próbálkozás volt. A rendszerben ugyanis sorra fejlődtek ki az újabb és újabb záporok, ez által viszont egyik sem tudott tartósan fennmaradni.
Mire sikerült egy nyíltabb helyet találni a városban, addigra oda is ért a rendszer, így jó kis nyárias záporesőt kaptam a nyakamba, de sajnos az ég csak nem akart megdörrenni.
A zápor viszonylag gyorsan, kb. 10 perc alatt átvonult. Mögötte a távolodó felhőkön kisebb mammák tűntek fel, majd messzebb északkeletre egy friss Cb tört a magasba. A környéken viszont már nem volt érdemi konvekció, így vissza is indultam Budapestre.
