Ismét egy maratoni nap: reggel 9-től este 18:30-ig 15 perces beszédek, rengeteg új magvas gondolat, elképzelés, teória hosszú órákon keresztül. Azon gondolkozom, agyat kéne cserélni, hogy ezt megfelelően bírjam. Vagy csak simán magammal hozni egy helyettest, aki figyel helyettem, míg én kiszellőztetem a fejem, mondjuk strandolás közben. Na de félre a deviáns gondolatokkal, lássuk milyen érdemleges dolgok is történtek. A nap első felében a távérzékelés zivatarkutatásban betöltött szerepét boncolgatták az előadók mintegy négy órán keresztül. A kulcsszónak a túlnyúló csúcs (overshooting top) bizonyult, jónéhány prezentáció szólt ugyanis a jelenség megfelelő műholdas detektálásáról, amin nem kell meglepődni, hisz ahol túlnyúló csúcs van, ott jó eséllyel valami hevesebb eseményt is talál az ember. A különféle eljárások közül a cseh Martin Setvak által elmesélt tűnt a legérdekesebbnek, aki két NASA-s műhold (CALIPSO illetve CloudSat) egyidejű lézeres és radaros méréseiből (ezek a műszerek szorosan követik egymást a világűrben az ún. A-Train szatellitcsoport részeként) előállított vertikális zivatar-keresztmetszeteket (!) mutogatott nekünk (lásd alábbi kép), szépen kivehető túlnyúló csúcsokkal. Sőt, az egyik ilyen méréssel még egy jumping cirrust is sikerült elkapni. Ezzel az eljárással természetesen nem lehet kiváltani a radarokat, mivel a gyengítés miatt csupán a néhány felső kilométer tapogatható le ilyen módon, viszont a zivatarok felső fertályát remekül ki lehet analizálni.
Meg kell még említeni az amerikai John Mecikalski előadását a villámok műhold által történő előrejelzéséről. Mint tudvalevő, a villámok kialakulását erőteljes jégképződés előzi meg, amit a korszerű műholdak már képesek detektálni a különféle csatornákon észlelt felhőtető-hőmérsékletekből (lásd alábbi kép), így a lassabban növekvő kumuluszok esetén már jóval (akár egy órával) az első villámcsapást megelőzően előrejelezhetővé válnak az elektromos kisülések a felhőben. Heves feláramlásoknál már nyilván szerényebb az időelőny, de még ebben az esetben is lehet előrejelzési értéke a metódusnak.
Ebbe a szekcióba ugyanakkor becsúszott néhány gyengébb előadás is. Az egyik a finn Jenni Rauhaláé volt, aki egy Finnországban szokatlanul hevesnek számító, és helyenként brutál dolgokat produkáló (8 cm-es jég stb.) 2009-es szupercella radaros és vizuális jegyeit tárta a nagyérdemű elé. Nos, valóban marvellous volt az a cella, de a szokásos, jól ismert tulajdonságokon kívül (hook echo, hosszú élettartam, hatalmas dBz) nem sok újat és érdekeset tudhattunk meg a szupercella viselkedéséről. A hiányérzet ott volt az amerikaiakban is, akik magától értetődő kérdésekkel kóstolgatták az előadót (miből gondolja, hogy a downburst tényleg downburst volt, hogy lehet az, hogy a labilitás nem volt magas, mégis kialakulhatott egy ilyen böhöm), de kielégítő választ ezekre nem kaptunk. Úgyhogy a feltámadt tudáséhségünket kénytelenek voltunk ebédbe fojtani (de előtte még ki kellett bírni egy előadást a híres, 2009-es Air France katasztrófa meteorológiai körülményeiről, ahol a török szpíker szintén nem állt a helyzet magaslatán).
A délutáni órák már a numerikus modellek lázálmos vízióival teltek. No a helyzet azért nem volt annyira vészes, kaptunk rögtön ugyanis egy remek átfogó képet a spanyol Garcia Moyától a nagyfelbontású modellek lehetséges fejlődési irányairól. Manapság már a numerikus előrejelzések térbeli felbontása közelíti az ideálist (nagyjából 1 km), ugyanakkor az előrejelzett események térbeli és időbeli pontossága még nagyon messze van a kívánatostól (ugye senkinek nem kell bemutatni a többek között a met.hu-n is elérhető WRF térképeket). A leggyakoribb probléma az ilyen előrejelzésekkel, hogy bár a konvektív folyamat jellegét megfelelően adják, de nem oda, nem akkor és nem úgy, ahogy az a valóságban ténylegesen le is zajlik. Mit lehet ez ellen tenni? Nos, a legtöbb előadás alapján a szakemberek az ensemble előrejelzésekben látják a megoldást, ami első olvasatban azt jelenti, hogy a globális modellekhez hasonlóan több modellt indítunk egymás mellett, amik a kezdeti mezőben térnek el egymás mellett, és vizsgáljuk, ezek mennyire tartanak szét az idő előrehaladtával. A kezdeti mezőt többféleképpen meg lehet változtatni: lehet csereberélgetni a modell fizikáját, változtatni a kezdeti feltételeket (pl. a globális modellek ensemble tagjaiból) vagy az oldalsó peremfeltételeket. A probléma mindezzel a "tiszta" ensemble módszerrel, hogy irtó számításigényes: ha 25 tagú EPS-t akarunk, akkor 25-ször kell lefuttatni az amúgyis processzorfaló, nagyfelbontású modellt. Erre jelenleg aligha van elegendő számítási kapacitás. Természetesen kidolgoztak mindenféle trükköt, hogy ezt a problémát ki lehessen kerülni. Az egyik ilyen az ún. neighbourhood method (szomszéd eljárás tükörfordításban), amivel egy bizonyos modellrácspont körüli környezetben meg tudjuk adni annak valószínűségét, hogy pl. a csapadékcél a modellben egy rácsponttal arrébb vagy két rácsponttal arrébb helyezkedik el, vagy egy időlépcsővel hamarabb vagy később alakul ki, mint amit konkrétan számolt (lásd alábbi kép). Ezzel be lehet valamennyire be lehet tömögetni a mostani nagyfelbontású előrejelzésekben megmutatkozó térbeli és időbeli lyukakat.
Mielőtt még túlságosan belemelegednénk, haladjunk is tovább, ugyanis az esti órákban, amikor figyelmünk már a végét járta, elhangzott még egy érdekes prezentáció. Az amerikai George Bryan ugyanis azt vizsgálta meg numerikus szimuláció segítségével, hogy az alacsonyszintű (0-1 km-es) szélnyírás hogyan hat az alacsonyszintű mezociklon viselkedésére és élettartamára. Azt találta ugyanis, hogy erős mezociklonnal (ne adj isten tornádókkal) megáldott szupercellák kialakulása során sokszor a hodográf alul egy jellegzetes L alakot vesz fel. Úgyhogy nekifogott, és lefuttatott több szimulációt, amik egymástól abban tértek el, hogy a hodográf az alsó 1 km-en mennyire hajlik be az 1 km feletti, egyenes részéhez képest (derékszögben, 60 fokban vagy 30 fokban). Az eredmények alapján ténylegesen az jött ki, hogy akkor jelent meg a legerősebb cirkuláció 1 km-es magasságban (ergó akkor volt legerősebb a mezociklon), ha a hodográf 90 fokban megtört az alsó egy kilométeren. Meglátása szerint ez annak köszönhető, hogy ebben az esetben a zivatarhoz képesti alsó szelek (azaz a beáramlás) hosszabb ideig tartózkodhatnak az előoldali csapadék és a meleg szektor határán, ergo nagyobb szolenoidális örvényességre (lásd Markowski tegnapi előadása) tehetnek szert, ami belemenve a feláramlásba nagyobb vertikális örvényességet eredményezhet. Az alsó két kép közül az elsőn láthatók az egyes hodográf-konfigurációk, piros nyíl mutatja az alsó szintek beáramlását a zivatarba. A következő képen az látható, hogy hogyan is néz ki ez a beáramlás egy idealizált szupercella esetében.
Ami további érdekesség, hogy a behajlott hodográf esetében alacsonyabb zivatarhoz képesti szélsebességek jönnek ki, aminek köszönhetően - legalábbis Bryan szerint - szintén hosszabb ideig tartózkodhat egy beáramló légelem a feláramlás-leáramlás határán. Ezeket az eredményeket az amerikai kollégák is érdekesnek találták, érkezett is jó pár komment. Az egyik szerint pl. azért nemcsak ez (ti. a hodográf alakja) befolyásolja az alacsonyszintű örvényesség nagyságát, legalább annyira szerepet játszhat a már meglévő örvényesség összehúzódása is a feláramlás által (stretching).
A napot egy újabb barátkozós program zárta, ezúttal a gálavacsora, amit a szállásomtól egy köpésre található Bahia hotelben tartottak meg, ahonnan remek éjszakai kilátás nyílt a luxushajókkal és vitorlásokkal telitűzdelt palmai kikötőre. Az étek egy puccos étteremhez illően kellően minimál volt, már ami a mennyiséget illeti, az ízvilágra valamint a finom borokra viszont már nem igazán lehett panasz. És hát mindeközben az indiai kollégával beszélgetni a monszun évszak előrejelzési problematikájáról, na az megfizetethetlen.
