Biztos sokan tudjátok rólam, hogy imádok villámfotózni. Habár nem vagyok benne egy őstehetség, és érzem, sokat kell még e téren fejlődni, egyszerűen lenyűgöz az a tűzijáték, amit 1-1 hevesebb zivatar produkálni tud, és igyekszem dokumentálni a dolgokat. Az, hogy ha sikerül mindezt egy éppen kifejlődő szupercella fenekénél elkövetnem (bár bizarrnak tűnhet) de külön boldogság. :) Sőt olyan boldogság, amiben most először volt részem. Na, de ne szaladjunk ennyire előre.
2011.07.18 –án, este, 10 óra környékén, ahogy a lenti radarképen is látszik egy elég nagy csapadéktömb közeledett felém.
Nem tűnt veszélyesnek a dolog, mivel nem igazán tolakodtak benne a magas reflektivitású (pirosló) gócok. Viszont egyrészt arra gondoltam, láthatóan, ahogy közeledik, úgy erősödik, másrészt azért a villámtérkép is tanúskodott róla, hogy akad benne némi villogás. Amitől a legjobban féltem, hogy hamar fölém kerül a csapadék, és ellehetetleníti majd a fotózást! Szerencsére nem teljesen így történt.
Elindultam hát Tószeg nyugati határába, egyik szokott helyemre, és vártam a műsort, ami eleinte nagyon nyögve nyelősen indult, de ez a fent leírtak fényében nem volt meglepő. A legelső villámfotó volt a kivétel, ami kiérkezésemkor ráadásul azonnal különlegességgel szolgált, mert talán még nem sikerült olyan villámot lefényképeznem, ahol a kisülés nem a föld irányába terjed, hanem a Univerzum irányába…
Ez a példány mintha prófétaként jelezni szerette volna rögtön az elején, hogy nagy dolgok vannak készülőben, de ekkor még igen szkeptikusan álltam a dologhoz. Ezt leszámítva eleinte tehát inkább csak távoli és vonalas szerkezetű lecsapókat sikerült fotózni: itt az egyetlen dolog, amit tehet az ember, hogy minél nagyobb záridővel minél több villámot próbál 1 képre varázsolni:
Az első cella elhúzott tőlem Keletre és adott némi csapadékot, amit a kocsiban ülve vészeltem át. Közben próbálgattam, vajon így sikerül-e értékelhető képet készítenem szabad kézből, hosszabb záridővel. Főleg azért tettem ezt, mert közben felerősödött a villámtevékenység. Ezt sikerült elkapni ekkor:
Itt már kezdtem magam igazán jól érezni. Sajnos egy darabig nem igazán tudtam fényképezni állványról az eső miatt. Ezután viszont elkezdtem „üldözni” a cellát a fényképezőgépemmel, és a DNy-i irány helyett, immáron ÉK felé lövöldöztem a zivatart.
Érdekes volt, hogy szinte ugyanazon a területen csapkodtak a villámok (másfelé ekkor még nem nagyon), és ha nem is túl sűrű volt a villogás, de amikor volt, akkor egyszerre általában több villám is megjelent.
Már kezdett gyanús lenni, hogy valami repülő csészealj is beszállt a buliba, mert egyszer csak fénylényeket láttam küzdeni az éjszakában. Mire észbe kaptam, az egyiknek már nem volt meg a feje, miközben a másik kíméletet nem ismerve kaszabolta őt, kar(d)jával hadonászva. :)
Miközben fotózgattam, megjelent mögöttem a következő páciens, ami szintén DNY felöl kezdte egyre jobban szórni a villámokat. Közben bőven volt annyi időm, hogy próbáltam még kicsit jobb helyet találni kint a határban a fotózáshoz. A következő képek már onnan születtek:
Közelebb és közelebb érve, egyre jobban dobálta a villámokat.
Sajnos közeledésében ez is csöpögtetett némi esőt, így ismét a kocsiban kellett várakoznom. Persze az ember ilyen helyzetben is (megrögzötten) próbálkozik, inkább kevesebb, mint több sikerrel, legalább is, ami a minőséget illeti. Viszont egyre inkább kezdett tetszeni a felsejlő felhőzet.
Végre megint elállt az eső, ezzel együtt a lélegzetem is, mert szép lassan ráeszméltem, ahogy kezdtem újból fotózni, hogy egy szupercella van az orrom előtt, sőt szinte a fejem fölött. Először ugyan még csak a villámokra koncentráltam: nem tudatosodott ekkor még, mi zajlik odafent.
Később azonban egyértelműen éreztem, hogy végem van. Az ekkor bennem felszabaduló érzelmeket nem is kísérlem meg szavakba önteni, mindenesetre egyfajta extázisos őrület járta át „törékeny” testemet, és hatalmas boldogság. :)
De ismételten beszéljenek inkább a képek.
De ismételten beszéljenek inkább a képek.
És ha nem lett volna ez elég, egy másik impozáns zivatar közeledett villámgyorsan Ny felől:
Megpróbáltam mindkét cellát egy képre varázsolni, de ekkora nagy látószögű objektív nem létezik…
Lassan hazafelé vettem az irányt, de mikor útközben láttam, hogy megint erősödik az egyik cella, nem bírtam ki, és kb. tizedjére szedtem elő a fényképezőgépet az állvánnyal. 1-2 értelmesebb kép után tényleg(?) hazamentem.
Otthon megnéztem, mit mutat a radar: mi volt, és mi jöhet még. Hát persze, hogy megláttam az immáron 4. pácienst, így megint autóba ültem és visszamentem terepre. Hatalmas zivatar volt, de itt már nem sikerült sokat fotóznom, mert hamar eleredt az eső!
Mivel már erősen hajnalba csúszott, immáron végérvényesen visszavonultam, mert már megint gyorsan kellett "sokat" aludni, ami nehéz dió. :)
OMSZ animáció:
